2009. január 21., szerda

Nyócóra munka - második rész

Nos, kezdenek fakulni az emlékek, ezért gyorsan meg kellene írnom a második részt, hogy másról is szólhasson a blog.

Az első nap elég érdekesen telt. Rájöttem, hogy vevőként soha nem vettem észre a sorok között a hatalmas paletteket és az embereket, akik pakolják le róla az árut. De tényleg, az ember csak úgy elsurran az ilyesmi fölött. Első héten pakoltuk a polcokat, jöttek a vevők szétdúlták, mi meg újrarendeztük. Már itt kezdett derengeni, hogy volna itt éppen rendszer, csak senki sem veszi figyelembe. Én nagy lelkesedéssel minden vevővel szépen foglalkoztam, egy öreg néni (aki nagyon ismerős volt, később rájöttem, hogy tanárnő volt a régi elemi iskolámban) még meg is dicsért, hogy milyen szépen segítettem neki kiválasztani a legmegfelelőbb játékot az unokáinak. Körülbelül így telt az első hét, aminek a végén megmondták, hogy a jövő héttől az új üzletben dolgozunk már, ami nemsokára nyílik.

Na, innen első nap el is késtem, mert a munkásbusz 2 perccel hamarabb jött a programnál, én meg nem szoktam hozzá, hogy ne legyek pontosan akkor a megállóban, amikor kéne, egy perccel sem hamarabb.  Végül megérkeztem, az egész áruház egy nagy építkezés volt akkor még, néhány polc már fel volt rakva, néhány áru már megérkezett, de még nem nagyon pakolhattuk a polcokra, hogy nehogy ellopják.

Itt most egy fél hónapot összesűrítek egyetlen rövid bekezdésbe. Egész idő alatt míg meg nem nyílt az üzlet azzal telt a munkaidő 80%-a, hogy lopás ellen biztosítottuk az árut! Lefóliáztunk, lelakatoltunk, leragasztottunk, meg minden. Végig őrök védték a területet, végig összetapogattak minket míg ki-be járkáltunk, mégis tűnt el áru. Furcsamód a legtöbb lopás éjjel volt, amikor csakis éjjeliőrök tartózkodtak az üzletben. Soha nem értettem meg, hogy a helyzet miért csak számomra volt nyilvánvaló.

Nyitáskor éppen hiányoztam, sőt, előtte már egy nappal (amikor a legkeményebb volt a meló), mivel épp Budapestre utaztunk munkaügyben, vagyis komoly munka ügyben. Nyitás után meg megindult a káosz. Ami addig csendes sarok volt még az is tele volt néppel, alig lehetet fordulni tőlük.

Én tudtam, hogy a bolt nagyon a város szélén van, és hogy sok vidéki jön majd, de hogy ennyire vidékiek…. Először azt tűnt fel, hogy akármit akárhol ott tudnak hagyni. Játékok közt a bugyit, karácsonyfadíszek közt a konyakot.

Másodszor az tűnt fel, hogy hihetetlen komoly kérdéseket tudnak feltenni. Például, fogja a kezében a karácsonyfacsúcsot, és megkérdezi, hogy tartunk-e ilyet? (Tisztáznám, hogy a polcról vette le a terméket, nem magával hozta). Megkérdezi, hogy az ugyanazon a szögön lógó Venom is annyiba kerül-e, mint Pókember? Megkérdezi, hogy a termékmintaként kitett jobbos cipőnek van-e balos párja is?

Volt három kedvenc vevőm is. 40es néni nézegeti az egyik lime-zöld női cipőt, kérdezi, hogy 42-es van-e belőle. Mondom, hogy az most éppen nincs, de próbálja fel a 41-est, hátha jó neki. Erre mondja, hogy nem neki kell, hanem a fiának. Én csodálkozom, lecsekkolom a dobozt, hogy nehogy tévedjek, látom rajta, hogy WOMEN, mondom néninek, hogy ez női biza. Legyint egyet a kezével, hogy „Tudom, van már neki ilyen”, mint aki már tisztában van mindennel és bele is van nyugodva.

Másik kedvencem egy idősebb ember volt, hatalmas bajusszal, egészségesen (???) piros orcákkal, odajön, hogy „Nuvöszupörác, üntereszeázö un kuptor ku mikrohullám!” (neharaguggyík, érdekel egy mikrohullámos sütő.

Aztán volt egy apa és fia, olyan 60 valamint 30 körüliek lehettek. Odajönnek, hogy tartunk-e gumicsizmát. Nem röhögtem, szépen megmondtam, hogy ez itt a sportosztály, és nézze meg a ruházati cikkeknél, de még több esélye lenne a szerszámrészlegen. Elmennek. Körülbelül egy félóra múlva odajön a kolléga az elektro részlegről, hogy na, eladták az első nagytévét, a 4000 lejeset (kb. 270.000Ft), mutatja is, hogy azok ott, ni! Hát nem a két gumicsizmakliens? Ott tolták a nagykosárban a 108 centis Sony LCD-t. Mondja a kolléga, hogy odajöttek hozzá, hogy adjon nekik egy tévét, kolléga mutatta ezeket a hagyományosakat, mondják ezek, hogy nem, nekik új kell, mondja kolléga, hogy azok újak, de ezek mutatgatnak az LCD-k felé, kérdezik, hogy melyik a legjobb, mondja kolléga, hogy annyira nem vágja a témát, azt nem tudja, hogy melyik a legjobb, de az a legdrágább. „Akkor aggyon egyet abból!”. Na, ennyit a gumicsizmáról.

A másik dolog, amit megemlítenék, ez a márka-mánia. Valószínűleg nem csak Romániában van így, hogy pisilik össze magukat, ahogy meglátják, hogy Adidas, Puma, Lotto, akármi. Akármilyen szar rongy lehet, megveszik, jó pénzen, azért mert márkás. Senki nem nézi, hogy hogy áll, hogy hogy néz ki, hogy mégis mi az, ha olcsó és márkás, akkor viszik. Akcióban volt nekünk egy csomó féle Puma sportcipő, mind 99.99 lejért (olyan 6666Ft.) Olyan rondák voltak, hogy alig mertem őket megfogni. Volt olyan, mint ami úgy nézett ki, mint egy kibelezett béka, aztán volt olyan, ami tisztára balettcipő volt, még a fűzője is olyan kis selyemfonal, viszont a talpán volt egy csomó kicsi stopli! És vették. Másik nagy sláger a Nike tréning volt, amit 150 lejért (10.000Ft.) mértünk. Nem tudom, hogy ki mennyire van tisztában vele, hogy Romániában a tréning szinte népviseletszámba megy. Szóval amíg nyugaton csak sportolni járnak tréningben, és amíg akárhol a világon a normális ember otthon eljárkál vele, kiránduláskor felveszi, esetleg elmegy gyorsan bevásárolni, vagy átugrik a szomszédhoz, addig Romániában nemhogy diszkóba meg klubokba járnak benne, hanem még egyetemre is eljött egynéhány évfolyamtársam mackóban!  Jött az egyik román barátom vásárolni, kérdezte is, hogy nincs már abból az akciós tréningből, én meg visszakérdeztem, hogy „Mi van, lagzira készülsz?”

Másik érdekes jelenség a szervezetlenség volt. Amit a délelőtti váltás felpakolt, a délutáni átrendezett, de másnap délelőtt megint jött a felsőbb utasítás, hogy vissza kell rakni oda ahol azelőtt reggel volt. És itt tényleg nem arról volt szó, hogy nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal, hanem egymás után jöttek az egymásba ütköző utasítások. Ennek a véglete az volt, amikor egy délelőtt jónéhány fémrácsot (boxpalett) felvittünk az emeleten lévő karbantartói raktárba, mivel már nincs szükség rájuk, és amint befejeztük jött az utasítás, hogy cipeljük vissza őket, mert csak kell.

Lehet, hogy a nyitás meg a sok vevő miatt, de olyan káosz volt a raktárban, hogy semmit nem lehetett megtalálni. Ha jött egy vevő és olyasmit kért, ami éppen nem volt a polcon, akkor kénytelen voltál azt mondani neki, hogy elfogyott, mivel ha te bemész a raktárba és több mint félóráig keresel egyetlen terméket a vevő mérgesen otthagy, a te munkádat meg nem végzi el senki időközben. Valószínű, hogy ezzel a trükkel tisztában voltak sokan, mert minden alkalommal, amikor azt mondtuk, hogy az az utolsó, ami a polcon van, vagy hogy már elfogyott akkor visszakérdeztek, hogy a raktárban sincs? Volt egy elég tehetősnek kinéző roma férfi, aki semmiképp nem akarta elfogadni, hogy nincs már abból a cipőből 38-as méret és kötelezett arra, hogy menjek be a raktárba és nézzem meg. Pedig ott előtte mutattam meg neki a számítógépen, hogy 0 van raktáron! Nem értette meg, hát én szépen bementem a raktárba, játszottam a telefonomon egy kis K-Rally-t, aztán háromnegyed óra múlva kijöttem, hogy na ugye megmondtam, hogy nincs. Remélem, nem olvassa a blogom, mert akkor bajban vagyok. :)

Körülbelül így telt a decemberem, szabadnapokkal mindig baj volt, dolgozott a banda karácsonykor, szilveszterkor is, én valahogy pont úgy estem, hogy szabad voltam akkor, de előtte éjszakáztam, ugyanis a bolt éjjel-nappal nyitva tartott akkor. Ki gondolná, hogy van olyan idióta, aki 24.-én hajnali 3kor jön lila gömböket venni.

17.-étől felmondási időn voltam már, mivel úgy akartam, hogy januártól már ne menjek, ugyanis vártuk a németországi kórház email-ját, amit azóta már meg is kaptunk, úgy néz ki, februárban utazunk ismerkedni (remélhetőleg) leendő munkahelyünkkel valamint otthonunkkal. Szurkoljatok.