Lite Theft Auto - Bullpeach City

Valamikor, ha jól tudom a múlt héten, ellopták az egyik közeli ismerősöm autóját, akinek nevét, meg ismeretségünk fokát nem említeném meg. Az a helyzet, hogy rég nem beszéltem már vele, és máson keresztül hallottam, de azóta már konfirmálva lett a hír az illető által is. Na, megint belemerültem a fölösleges részletekbe, szóval azt akartam ezzel mondani, hogy így van, ahogy mondom, érted!

Na, egy ilyen régi Dacia-ja van neki, 1300-as vagy 1310-es inkább. Elég hurkás állapotban volt szegény amúgy is. Az történt, hogy jött ki hajnalban, aztán kereste a kocsiját, de nem találta, viszont, bár ezt őt egyáltalán nem nyugtatta meg, megtalálta a hűlt helyét.

Mivel elég korán volt még (szerencsére munkába kellett menjen) jelentette azonnal a rendőrségnek, azok meg figyeltek, rendeltetésszerűen, és észrevették, hogy az egyik közeli faluból (melyet nevezzünk Bivalybarackosnak, példának okáért) barátunk lakhelye felé (melyet most nevezhetünk Oláhteleknek) vezető úton jön messziről a verda, de csak úgy tömve van kiscsávókkal.

Kiscsávók meglátják hogy ott állnak a mézgagézák az út közepén, meghajtják a járgányt és behajtanak vele a Oláhtelek határában lévő szántóföldre, hogy ők ott aztán átvágnak a mezőn, mint részeg kamionos a birkanyájon, és a másik úton lerázzák a pumuklikat. Na de nem számoltak a Dacia legalapvetőbb tulajdonságával, miszerint akkor maradsz vele a legnagyobb szarban, amikor a legjobban van szükséged arra, hogy menjen. Ez egy, egyelőre tudományosan még bizonyítatlan, de szinte minden tulajdonos által ismert és szomorúan elfogadott tény.

Na a gyerekek behajtottak vele a mezőre, aztán állítólag neki is mentek valami kőnek, vagy valami farönknek vagy valami, a lényeg, hogy összetörték szegény járgányt, de mire a rendőrök odaértek, megléptek, mint Tankcsapdás postás a nyugdíjjal.

Állítólag van már gyanúsított, folyik a nyomozás, hatalmas irammal. Mint kiderült, ez nem egyedüli eset, ugyanis úgy tűnik van egy csoport fiatal Oláhteleken, akik esténként azzal tartják magukat izgalomban, hogy régi Dacia-kat kötnek el, elmennek vele Bivalybarackosra a diszkóba, ott rázzák magukat az éppen aktuális slágerekre (@%#&!!!), meg azok feldolgozásaira (komolyan, annyi már manapság a feldolgozás, mint egy húsüzemben), aztán mikor jól kilihegték magukat hazajönnek a járgánnyal, vagyis addig jönnek vele, amíg jól esik, majd sorsára hagyják szegény megerőszakolt járművet.

Sajnos a Dacia-kkal nincs túl nehéz dolguk, mivel, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ha van három különböző Dacia kulcsod, akkor te már kigyűjtötted mindet, és ha nincs komolyabb intézkedés ez ellen, már viheted is bármelyiket, feltéve, hogy egy komplett idióta vagy, lelkiismeret nélkül, akibe annyi erkölcs nem szorult, mint elefántszarba ecetsav (bár meg kell jegyeznem, hogy nem biztos, hogy nincs benne, ha megkóstolod és savanyú írj kérlek egy e-mailt).

De nem erről van szó, hanem hogy érted-e, hogy mekkora állatok léteznek kicsiny Földünkön.?Há’ má’ milyen ez, hogy kell egy verda csak addig amíg bemegyünk, beiszunk, befáradunk, behajtunk vele valamibe, nem számít, jövő héten lesz másik.

Erősen kételkedek a hivatalos közegek kompetenciájában, de őszintén remélem, hogy elkapják ezeket a kis férgeket, és megkapják a méltó büntetésüket, értek ezalatt mindent, amit a Mortal Kombat-ban csak 6 mozdulat fölötti kombóval lehet előhozni.

Végezetül pedig annyit jegyeznék meg, hogy „Nagy az Isten állatkertje, és alacsony a kerítés”, viszont a legnagyobb probléma még mindig az, hogy unalmukban sajnos nem a saját farkukat harapdálják!

Megasztárvorz 4

Kissé lemaradva, tegnap csatlakoztam be én is az idei Megasztár negyedik összeszűréséhez, nekem mindig az eleje tetszett a legjobban, ahol bemászik az összes marha a kamera elé és égetik magukat (a napon, és ha lesben áll egy cápa...). Fogtam magam és megnéztem mind a három húzzálhazainnenkretén-fordulót.

"Motorizált rákkendroll"

Az első dolog amin meglepődtem az a zsűri. Eszenyi Enikőt tették be Soma helyett. Meg kell hagyni biztos kevesebbet fogyaszt, de már úgy megszoktuk a nagynénit. És akkor a 4 férfi helyett kapunk most kettőt. Fenyő Miki bácsit, aki nálam nagy tiszteletnek örvend, viszont zsűritagnak aztán semmiképp nem való. Csak néz a bácsi, néz a többiekre, nézi a mikrofonos idiótát és azt sem tudja hol van. Szemétkedőnek meg betették a nemileg kétségbevonható Mester Tomi-t, még tollas fülbije is volt az egyik résznél, egyem a kis lelkét. Valahogy én nem tűröm a csávót, ránézel és egy olyan tipikus ideges beképzeltség sugárzik le róla. Na, de meg kell vallani, hogy hármójuk közül ő érti a legjobban a dolgát.

Másik dolog, a korhatár. Én nem figyeltem, hogy eddig létezett ilyesmi, de most nagyon bereklámozták, hogy többé nincs. 12 évestől bármeddig lehet jönni.

"Bármi, bármi-hi-hi-i közbejöhet!"

Jött is a sok Dallas-on művelődött nénike, sanzonokat meg Mágnesmiskát énekelni, ha jól emlékszem az egyik idős néni tovább is jutott. Na ő aztán tudott, meglepő hangja volt, kíváncsi vagyok, hogy mire viszi ezután.

Na..., na

na...

... Ha láttatok sok kis emó csitrit... csomó kis "egyik szemem sír, másik szemem haj" kislány, akiknek egy része kisfiú, de nem lehet különbséget tenni. Bejutott ezekből vagy 6-7! Kicsit vegyes a véleményem erről. Egyfelől semmi helyük egy ilyen műsorban, semmi értelme összemérni őket a felnőttekkel, akiknek nagy részük (mármint azok közül akik továbbjutnak) már tanult énekelni, és komolyan gondolja ezt az egészet, nem beszélve arról, hogy érti és átérzi a dalok lényegét. Másfelől erre van igény. Igen. Sajnos a könnyűzeneipar kereskedelmileg motivált oldala a tinikre építkezik, mint mindig is tette. A kis 5.-es csajok fogják megvenni a lemezeket, ők fogják a poszterekkel telerakni még a mosdó falát is, ők fognak elmenni a koncertre és ők vesznek Palcsó Tomis hátizsákot. Szerintem ezért is hozták így le a korhatárt, hogy ha már a célközönség a tiniszféra, akkor legyen nekik egy két aktuális bálvány, mint például a kis 13 éves Fügeczki Rolandka, aki csillogó hosszú szőke hajától alig lát és ezért (figyeltem, nem hasból mondom) 3 másodpercenként igazítja a fejét. Aztán bejutott még egy emó gyerek, meg a barátnője is (tök édi), és még számtalan kisgyerek, akik közül szeretném még megemlíteni a 16 éves Nguyen Thang Hien-t, aki legalább érdekes ázsiai kislány, egyedi figura, mondhatni sztáralapanyag, akit szerintem jól fel is fognak használni, nem lepődnék meg, ha ő nyerné meg idén. Ja... amúgy énekelni is mocskosul tud.

"Minden kornak megvan ... áuhh ... a maga szépsége!"

Aztán volt még egy csomó bu-, bocs, meleg jelentkező, köztük egy srác, Mezei József (16 éves) kis farmer-rövidnaciban, zsebében kabalaplüsivel, kis édes rózsaszínű (vagyis pink) övvel, aranyos színes-csillagos felsővel és egy olyan frizurával, mely úgy nézett ki, mint egy tyúk hátulja, melyről épp most mászott le a kakas. Énekelt a lelkem, aztán elzavarták. Volt még egy nagyon látszani akaró, barnagyerek, kis édes vékony hanggal, és sovány ésszel, Horváth Misike, 18 éves, aki szegény sírva fakadt amikor kiküldték :(. Majd besz@rtam a röhögéstől, esküszöm! Mondjuk sokat dobott a hangulatomon, hogy az összes ilyen fickón a szemkontúrceruzás Mester Tomi szórakozott a legjobban.

Ami nagyon feldobott még, egy 30 éves pénzügyi asszisztens hölgy, Cuczor Ágnes, aki seggrészegen állt a mikrofon elé. Próbált énekelni, rájött, hogy "ez szar", elejtette a mikrofont, majdnem leült, aztán próbálta kimagyarázni, de végül szépen Enikőre támaszkodva elhagyta a színpadot, miközben még ordította, hogy "Kicsi gyere velem rózsát szedni...annyira be vagyok b@szva!". Bánhatja mindenki, aki nem látta.

Enikő édes volt, mondta neki, hogy másnap jöjjön vissza józanon, aztán vissza is jött a csaj, persze nem jutott be, de hihetetlen nagy erő kellett szerintem hogy azok után még a kamera elé álljon. Legalább ennyit visszaszerzett a méltóságából.

"Motoros találkozás!"

Volt még egy fickó, aki úgy nézett ki, mint Hurley a Lost-ból. Meg persze még egy csomó idióta, akiket már meg sem tudok említeni.

Viszont akit nagyon sajnálok az Koplányi Attila Gábor (38 éves, aluminium-heggesztő), aki már harmadjára jelentkezett a Megasztárba, és még nem sikerült neki meggyőzni a zsűrit. Egyáltalán nem tud énekelni, de akkora karakter, hogy Magyarországon ilyen nincs több. Van neki valami egyszemélyes zenekara, a Sugera Bugera (még weboldala is van, nem hiszed el). Aki csodálkozott a bejegyzésben szétdobált idézeteken, annak megvallom, tőle szedtem. Karakter a csávó, nézzétek meg a videót:


szólj hozzá: Megasztár casting - a Rocker



Úgy sajnálom, hogy nem jutott tovább, ha már tényleg annyira nem számít a tökéletes énektudás, ha már (ahogy Tomi megvallotta) egyéniségeket keresnek, akkor miért nem fért bele ő is? Én annyira kíváncsi vagyok erre az emberre!!!

(volt a Rendőrakadémia 2.-ben az a csávó, aki állandóan ordítozott, tökre őrá emlékeztet a fickó!)

Na, de elégedjünk meg azzal amink van. Hajrá, Nguyen Thang Hien!

A vörös lányok nagymamája felé vezető ösvény

Körülbelül 4-5 éve kezdődött egy olyan időszakom, amikor éltem-haltam a kalandjátékokért. Kezdődött ez az egész a The Dig nevű mesterművel, aztán néhány apróbb játéktól eltekintve a Syberiá-val folytatódott így jutottam el a két Broken Swordon és a Runaway-en keresztül a számomra a kitökéletesedést jelentő The Longest Journey-ig.

Bevallom el szoktam érzékenyülni játékok és filmek végén, most utoljára azt hiszem a Metal Gear Solid 3 vége volt rám nagy hatással, mégis a kalandjátékok valahogy másak. Mivel hosszú ideig játszod őket, és mivel a szereplők minden tárgyról, mozzanatról emberről megmondják a véleményüket valahogy jobban át tudod érezni a személyiségüket, ezáltal jobban bánt ha valami történik velük, és a játék befejezése tovább gondolsz rájuk.

Emlékszem 2,5 éve nagyon vártam, hogy megjelenjen a Dreamfall: The Longest Journey (ez az előbb említett játék folytatása), még úgy is, hogy tudtam, hogy majd új számítógép kell hozzá. Aztán amikor meglett az új gép, természetesen azonnal végigjátszottam. Nem akarok spoiler-ezni, és bármennyire annak tűnik amit most fogok mondani, ez nem spoiler: A főszereplő lány Zoé Castillo meghal a játék végén, és ezt az első perctől tudjuk, mert az egész játék egy visszatekintés. Elmeséli az utolsó két hetét, és a játék végére már el is felejted, hogy mi fog történni. Szóval a történet nem egy váratlan tragédiával, hanem egy jól megalapozott hangulattal fejeződik be, amit mai napig nem tudtam kiheverni, hiszen már-már örökké elveszett barátként hiányzik.

Ezzel a kicsit hosszúra sikerült (és attól félek még le nem zárt) bevezetővel azt akartam elmondani, hogy a kalandjátékok az egy teljesen más műfajt képviselnek. A casual gamer-ek talán nem is tudnak létezéséről, a hardcore gamer-ek viszont fintorogva néznek rá, ugyanis itt nem sok tenni való van, csakis eggyé vele és irányítani a történetét.

Ezek az érzések jutottak eszembe ma délelőtt amikor rátaláltam a Dreamfall-ra a polcomon és kedvet kaptam újra a kalandjátékokhoz. Nagyon régen nem játszottam már ilyesmit, főleg mivel kell hozzá egy alaphangulat, jó nagy adag türelem, és a legfontosabb, hogy az ember teljesen el legyen zárva az internettől, mert ha nem találod éppen, hogy valamelyik tárgyat hol kell használni és most hogy jutsz tovább, akkor hajlamos az ember rögtön belenézni a végigjátszásba így csorbítva a játékélményen. Utoljára azt hiszem az And Then There Will Be None című Agatha Christie regényére alapuló játékot játszottam, melyet az én kis kincsemtől, Esztertől kaptam Karácsonyra!

Úgyhogy ma körülnéztem, hogy mi újság etéren a játékiparban. Rögtön megtetszett egy Secret Files: Tunguska nevű műsor, amihez már valamikor volt szerencsém, de akkor türelem hiányában nem foglalkoztam vele, ám most nemsokára jön a 2. része. Azt hiszem ma előkerítem és nekiesek.

Viszont van itt valami, ami felkeltette a figyelmemet!


A The Path egy nagyon érdekes játéknak ígérkezik, sajnos 2009 tavaszáig várni kell vele.
Képzelj el egy borzasztóan bizarr mesét, amin érződik, hogy gyerekeknek szól, mégis őrületesen furcsa. Habár a mesékkel ez így van, gondoljunk csak bele, már micsoda dolog az, hogy elküldi a kiránynő a vadászát, hogy ölje meg a mostohalányát és ládában hozza vissza a szívét, és szegény kislány el kell meneküljön és az erdőben 7 fogyatékossal kell éljen. Furcsa, ha nem is hinné az ember elsőre, furcsa!

A The Path egy egyszerű, ismerős mesét mesél el. Hat kicsi lány, akiket Vörös lányoknak hívnak, a dolguk, hogy a nagymamához eljussanak, mert beteges szegény. Egyetlen szent szabály: Soha ne lépj le az ösvényről!!!
A játék horror lesz, be kell vallani, ám semmi erőszakot nem láthatunk benne. Egyszerűen a készítők hangulattal akarnak félelmet kelteni bennünk és a trailert valamint néhány screenshot-ot megnézve elég jó "ösvényen" haladnak.

Ami elég furcsa, hogy ha elindulsz az ösvény mentén és jó kislány módjára nem térsz le róla eljutsz a nagymamáig, viszont elveszíted a játékot. Nem szabad! Egy gyereknek nem az a dolga, hogy betartsa a szabályokat, hanem hogy ismerve azt kihágja és saját tapasztalataiból tanuljon.

A játékban tehát az erdő felfedezésén lesz a hangsúly. Le kell térnünk az útról, találkozunk kell a farkassal, aki velünk együtt tapasztalatokat gyűjt, egyre furfangosabb, egyre kifinomultabb. A játék folyamán, mint említettem hat különböző korú kislánnyal találkozhatunk, akik mind másképpen reagálnak majd a helyzetekre.

Grafikailag nem tűnik túl korszerűnek, ami csöppet sem gond, mert nem nagyon akarnék számítógépet cserélni érte. Viszont a hangulata nagyon ott van, és remélem, hogy a játékmenet is fog hozni valami újat, ha már ennyire szépen felépítették a sztorivonalat és a rendszert.

Jó hír számomra még az, hogy egy teljesen független cég készíti. Sokszor az eldugott kis cégek sokkal jobb játékokkal rukkolnak elő. Őket még senki sem ismeri, nekik teljesíteni kell, ők nem csinálhatnak egy unalmas játékot (mint pl. az EASports aki évről évre ugyanazt a FIFA-t adja ki, újracímkézve), mert őket még meg kell szeressük ahhoz, hogy bízzunk bennük. Ígyhát sokkal több munkát és energiát fektetnek az egészbe.

Hát nézek elébe, addigis itt a trailer:


The Path (Gameplay, Demo Alpha Two) from Tale of Tales on Vimeo.

Halálmágnes, avagy harmadjára megbocsájthatatlan

Dél van, ma még nem tanultam semmit, mégis bejegyzést írok, tehát gondolhatjátok, hogy komoly mondanivalóm lehet.
Pont egy hét múlva fog hivatalosan megjelenni az új Metallica album, a Death Magnetic, viszont nekem volt szerencsém már tegnap belekóstolni, ma pedig felmosás közben alaposan meghallgatni.

Valahogy nekem soha nem jött be teljességében a Metallica. A balladáikat szerettem, de a gyorsabb, vadabb dalaikat nem igazán tudtam értelmezni, bár szövegviláguk mindenképpen gazdagabb volt, mint a Iron Maiden daloké, viszont zeneileg nem nyújtottak nekem túlságosan egyedülálló élményt.

Ez az érzés felerősödött amint Jason barátunk kiszállt a bandából, belépett az indián és megjelent a St. Anger. Szemtelenül megszabadultak a srácok az akkordváltásoktól és a "balkéznemmozduljobbkézmegsemáll" gitártémákat részesítették előnyben. James-nek még mindig elképesztően jó hangja van, de érezni lehet rajta, hogy ezekkel a dalokkal nincs mit csináljon, nincs hová szabaduljon a gyér akkordvilág határai miatt.

Reméltem, hogy tanultak a múltkoriból (ugyanis nem voltam egyedül az elégedetlenségemmel) és a DM egy jobb kis összeállítás lesz. Amikor a dallistát megnéztem felcsillant a szemem, hogy lesz Unforgiven III. Az első kettő mindigis a kedvenc dalaim között szerepelt, úgyhogy reméltem, hogy egyhamar összebarátkozunk a harmadikkal. Természetesen az volt az első dal amit meghallgattam.

Hát...

Nagy csalódás...

A dal egy zongoratémával kezdődik, mely szívmelengetően visszahozza az első és második dal gerincét alkotó dallamkíséretét, érződik benne, hogy igen, ez most újra Unforgiven, ez most jó lesz. Aztán bejön a gitártéma és marad, és marad és kicsit vált, de aztán megint marad! És akkor én már téptem a hajam! Bejön James, a hangja lenyűgöző, a szöveg illik a másik kettőhöz, mégis új, szép, van mondanivalója, de az énektéma olyan, hogy egyszerűbb mobiltelefonok alapcsengőhangjai közt is keresve találsz csak párját. Egyszerűen lapos, unalmas, monoton, idegesítően semmilyen. Várná az ember, hogy bejöjjön egy grandiózus refrén, mint amilyen az első kettőben volt, hogy a szíved kifordult a helyéről, annyira meghatott, de ez csak megemeli a dallamot és visszaereszti, aztán újból. Esküszöm, Bartók juhászai jobb Unforgiven-t írtak volna, a franc egye meg az egészet már!

Meghallgattam a többi dalt is, piszok nehéz megkülönböztetni őket egymástól, egyszerűen nem tudod hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik, mivel mindegyik ugyanolyan (bár erre rátesz még egy lapáttal az is, hogy iPod Shuffle-ön hallgatom, ami nem írja ki a dalok címeit). Hangulatos dalok, ha épp csinálsz valamit jól elszórakoztat, viszont ha megpróbálsz ráfigyelni akkor elalszol. Kicsit olyan törzsi, ritmusos, hipnózis-előidéző hatásuk van, amit nem a zenéért, hanem az statikus ritmikusság kábulatbaejtő hatásáért hallgat az ember. Olyan, mint valami metál-D'n'B.

Nagy esély van rá, hogy csak az amerikai igényekhez próbálnak a srácok igazodni, egyszerűen a farmer-rokkereknek ilyen kell, egész nap a mezőn, süt a nap, terem a "corn", este jó egy kicsit bekábulni, olcsó viszki meg hazai metál mellett. Elmennek a koncertekre új emberek is, mert ez már majdnem diszkó, haver, olyan, mint a Justin Timberwunder, csak metál, tudod, menő, nem kell odafigyelni, csak nyomod a fejed előre, úgysem maradsz le semmiről, mert a srácok ráteszik egy akkordra a kezüket a koncert elején, aztán csak éppen annyit engedik el, hogy ne csökkenjen az ujbegyeikben a vérkeringés. Ez kell nekünk, mit nekünk dallam, meg Unforgiven I-II, olyat csak a buzi franciák hallgatnak, mi amcsik vagyunk, mi nem érünk rá ilyesmire, meghallgatjuk gyorsan a vadszámot, aztán megyünk is Irakba! A Metallica legalább tudja, hogy mi kell a népnek!

Csak azt nem értem, hogy a Metallica miért gondolja azt, hogy ha nem kurvul el, akkor nem lesz ki hallgassa őket?

Mi lett veled, Casey?

Néhány hónapja játszom a Guitar Hero sorozat jó néhány részét, párhuzamosan. Ez úgy megy, hogy amikor az egyiknél már túlságosan bedurvul a helyzet, akkor előveszem a másikat, és így tovább. Hozzáteszem, hogy PlayStation2-n nyomatom, ez a történet szempontjából igen fontos.

Tegnap kipróbáltam az utolsót a sorozatban, a Guitar Hero Aerosmith-t. Bevallom mindig vonakodtam tőle, mivel nem igazán ismerem a zenekart, így hát biztos voltam benne, hogy sok ismerős dal nem lesz a játékban.

Az első dolog amit észrevettem, hogy a GH3 motorjára épül, gondoltam nem sokat újítottak látvány terén sem. Jó szokásomhoz híven karrier mód, karakternek Casey, nyomás dzsemmelni.

BUMM! Szegény Casey felpuffadt, rezzenéstelen pofával markolássza a gitárt, mint akinek már semmi öröme nincs az életben. Ilyen nincs! Hogy lehet egy meglévő játék motorjára épült kiegészítő gyengébb, mint maga az előd???

Mármint, kérem szépen, tudom Activision bácsi, hogy megkomolyodtál, leszálltál a rozoga PS2-ről, fogtad a bőröndödet, felhajítottad az éppen száguldó PS3-ra és most már vígan utazol az új műszerben, de ha már egyszer nyújtottál egy bizonyos szintű grafikát PS2-n, akkor (szinte) ugyanabból a játékból miért nem hoztad ki ugyanezt?

Most persze sokan jöhetnek azzal a műsorral, hogy a Guitar Hero sorozatban egyáltalán nem a grafika a lényeg. Igazatok van, de ha már valamit bizonyítottan meg lehet csinálni, akkor elvárom!

Itt most végül is felmerül két komoly tényező, mely egy szálba fut össze. Az egyik az, hogy a készítők erősen nextgen-orientáltak újabban, kiadják a játékot PS2-re, mert igény van rá (mivel még mindig a legnépszerűbb konzol), viszont szinte semmit nem dolgoznak rajta. Fogják a jól működő, szép, finom, kívánatos, kellemes nextgen-játékot és megerőszakolják, megszabdalják, megcsonkítják, hogy bírja az a szerencsétlen PS2 vinni, ha már a sok hülye nem képes megvenni a PS3/Xbox360 verzió. Majd ebből tanulnak.
Rengeteg játékkal van így újabban (Iron Man, Alone in the Dark, stb.) Annyira hitvány a PS2 verzió (és jóformán ez nem is lehet másképp, mert nem bírja szegény), hogy az embernek az egésztől elmegy a kedve.
A másik dolog pedig az, hogy valószínűleg az Aerostmith-ben több modellt kellett eltárolni, ugyanazon a lemezen (hiszen ott az egész zenekar a meglévő karakterek mellett), így hát nem fért mind el ugyanolyan poligonsűrűséggel mint régen. Jól lebambították mindet, aztán jó az az olcsó parasztnak, ha nem tetszik neki vegyen PS3-at, és játszon azon vagy legrosszabb esetben panaszkodjon a gyerek a blogján, úgysem olvassa senki.

Valahol igazuk van, haladni kell, de akkor ne villogjanak a ténnyel, hogy ők bizony PS2-re is kiadják, üljenek a seggükön, foglalkozzanak az új harcigépekkel, és hagyják a jó régi mozsárágyút pihenni, mert így csak megbecstelenítik az emlékét!

Nem tudom, hogy például a kozmetikaiparban jelen van-e ez a jelenség, hogy ha kiadnak egy új terméket, akkor a régit direkt egyre pocsékabbá gyártják, hogy az ember jöjjön rá, hogy mennyire is kell neki az új? Azért említettem a kozmetikaipart, mert reklámokból kifinomultan felvilágosulva, itt veszem észre, hogy napról napra újabb termékeket hoz ki ugyanabból a kategóriából, ugyanaz a cég, egyébként távol áll tőlem termékviláguk nagy része, számomra a "metroszexualitás" még mindig az állomásokon és vagonokban megbúvó cukrosbácsikat jelenti.

Na ez a bejegyzés is jó hosszú lett, most az elején még így el-elereszti magát az ember, később majd megunom.

Mindenesetre az egésszel arra akartam kitérni, hogy szegény Casey Lynch (aki nem feszegetném, hogy miért is a kedvenc karakterem a sorozaból) a hülye piaccentrikus barmok miatt úgy néz ki, mint akinek az arcáról lehúzták a bőrt és telefújták polisztirénnel.

Mondjuk Steven Tayler feje is meg van csúszva egy kicsit, de neki legalább a valóságban is úgy néz ki a szája, mint amiben benne lehetne felejteni egy hókotrólapátot...keresztben!