Nyócóra munka - második rész

Nos, kezdenek fakulni az emlékek, ezért gyorsan meg kellene írnom a második részt, hogy másról is szólhasson a blog.

Az első nap elég érdekesen telt. Rájöttem, hogy vevőként soha nem vettem észre a sorok között a hatalmas paletteket és az embereket, akik pakolják le róla az árut. De tényleg, az ember csak úgy elsurran az ilyesmi fölött. Első héten pakoltuk a polcokat, jöttek a vevők szétdúlták, mi meg újrarendeztük. Már itt kezdett derengeni, hogy volna itt éppen rendszer, csak senki sem veszi figyelembe. Én nagy lelkesedéssel minden vevővel szépen foglalkoztam, egy öreg néni (aki nagyon ismerős volt, később rájöttem, hogy tanárnő volt a régi elemi iskolámban) még meg is dicsért, hogy milyen szépen segítettem neki kiválasztani a legmegfelelőbb játékot az unokáinak. Körülbelül így telt az első hét, aminek a végén megmondták, hogy a jövő héttől az új üzletben dolgozunk már, ami nemsokára nyílik.

Na, innen első nap el is késtem, mert a munkásbusz 2 perccel hamarabb jött a programnál, én meg nem szoktam hozzá, hogy ne legyek pontosan akkor a megállóban, amikor kéne, egy perccel sem hamarabb.  Végül megérkeztem, az egész áruház egy nagy építkezés volt akkor még, néhány polc már fel volt rakva, néhány áru már megérkezett, de még nem nagyon pakolhattuk a polcokra, hogy nehogy ellopják.

Itt most egy fél hónapot összesűrítek egyetlen rövid bekezdésbe. Egész idő alatt míg meg nem nyílt az üzlet azzal telt a munkaidő 80%-a, hogy lopás ellen biztosítottuk az árut! Lefóliáztunk, lelakatoltunk, leragasztottunk, meg minden. Végig őrök védték a területet, végig összetapogattak minket míg ki-be járkáltunk, mégis tűnt el áru. Furcsamód a legtöbb lopás éjjel volt, amikor csakis éjjeliőrök tartózkodtak az üzletben. Soha nem értettem meg, hogy a helyzet miért csak számomra volt nyilvánvaló.

Nyitáskor éppen hiányoztam, sőt, előtte már egy nappal (amikor a legkeményebb volt a meló), mivel épp Budapestre utaztunk munkaügyben, vagyis komoly munka ügyben. Nyitás után meg megindult a káosz. Ami addig csendes sarok volt még az is tele volt néppel, alig lehetet fordulni tőlük.

Én tudtam, hogy a bolt nagyon a város szélén van, és hogy sok vidéki jön majd, de hogy ennyire vidékiek…. Először azt tűnt fel, hogy akármit akárhol ott tudnak hagyni. Játékok közt a bugyit, karácsonyfadíszek közt a konyakot.

Másodszor az tűnt fel, hogy hihetetlen komoly kérdéseket tudnak feltenni. Például, fogja a kezében a karácsonyfacsúcsot, és megkérdezi, hogy tartunk-e ilyet? (Tisztáznám, hogy a polcról vette le a terméket, nem magával hozta). Megkérdezi, hogy az ugyanazon a szögön lógó Venom is annyiba kerül-e, mint Pókember? Megkérdezi, hogy a termékmintaként kitett jobbos cipőnek van-e balos párja is?

Volt három kedvenc vevőm is. 40es néni nézegeti az egyik lime-zöld női cipőt, kérdezi, hogy 42-es van-e belőle. Mondom, hogy az most éppen nincs, de próbálja fel a 41-est, hátha jó neki. Erre mondja, hogy nem neki kell, hanem a fiának. Én csodálkozom, lecsekkolom a dobozt, hogy nehogy tévedjek, látom rajta, hogy WOMEN, mondom néninek, hogy ez női biza. Legyint egyet a kezével, hogy „Tudom, van már neki ilyen”, mint aki már tisztában van mindennel és bele is van nyugodva.

Másik kedvencem egy idősebb ember volt, hatalmas bajusszal, egészségesen (???) piros orcákkal, odajön, hogy „Nuvöszupörác, üntereszeázö un kuptor ku mikrohullám!” (neharaguggyík, érdekel egy mikrohullámos sütő.

Aztán volt egy apa és fia, olyan 60 valamint 30 körüliek lehettek. Odajönnek, hogy tartunk-e gumicsizmát. Nem röhögtem, szépen megmondtam, hogy ez itt a sportosztály, és nézze meg a ruházati cikkeknél, de még több esélye lenne a szerszámrészlegen. Elmennek. Körülbelül egy félóra múlva odajön a kolléga az elektro részlegről, hogy na, eladták az első nagytévét, a 4000 lejeset (kb. 270.000Ft), mutatja is, hogy azok ott, ni! Hát nem a két gumicsizmakliens? Ott tolták a nagykosárban a 108 centis Sony LCD-t. Mondja a kolléga, hogy odajöttek hozzá, hogy adjon nekik egy tévét, kolléga mutatta ezeket a hagyományosakat, mondják ezek, hogy nem, nekik új kell, mondja kolléga, hogy azok újak, de ezek mutatgatnak az LCD-k felé, kérdezik, hogy melyik a legjobb, mondja kolléga, hogy annyira nem vágja a témát, azt nem tudja, hogy melyik a legjobb, de az a legdrágább. „Akkor aggyon egyet abból!”. Na, ennyit a gumicsizmáról.

A másik dolog, amit megemlítenék, ez a márka-mánia. Valószínűleg nem csak Romániában van így, hogy pisilik össze magukat, ahogy meglátják, hogy Adidas, Puma, Lotto, akármi. Akármilyen szar rongy lehet, megveszik, jó pénzen, azért mert márkás. Senki nem nézi, hogy hogy áll, hogy hogy néz ki, hogy mégis mi az, ha olcsó és márkás, akkor viszik. Akcióban volt nekünk egy csomó féle Puma sportcipő, mind 99.99 lejért (olyan 6666Ft.) Olyan rondák voltak, hogy alig mertem őket megfogni. Volt olyan, mint ami úgy nézett ki, mint egy kibelezett béka, aztán volt olyan, ami tisztára balettcipő volt, még a fűzője is olyan kis selyemfonal, viszont a talpán volt egy csomó kicsi stopli! És vették. Másik nagy sláger a Nike tréning volt, amit 150 lejért (10.000Ft.) mértünk. Nem tudom, hogy ki mennyire van tisztában vele, hogy Romániában a tréning szinte népviseletszámba megy. Szóval amíg nyugaton csak sportolni járnak tréningben, és amíg akárhol a világon a normális ember otthon eljárkál vele, kiránduláskor felveszi, esetleg elmegy gyorsan bevásárolni, vagy átugrik a szomszédhoz, addig Romániában nemhogy diszkóba meg klubokba járnak benne, hanem még egyetemre is eljött egynéhány évfolyamtársam mackóban!  Jött az egyik román barátom vásárolni, kérdezte is, hogy nincs már abból az akciós tréningből, én meg visszakérdeztem, hogy „Mi van, lagzira készülsz?”

Másik érdekes jelenség a szervezetlenség volt. Amit a délelőtti váltás felpakolt, a délutáni átrendezett, de másnap délelőtt megint jött a felsőbb utasítás, hogy vissza kell rakni oda ahol azelőtt reggel volt. És itt tényleg nem arról volt szó, hogy nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal, hanem egymás után jöttek az egymásba ütköző utasítások. Ennek a véglete az volt, amikor egy délelőtt jónéhány fémrácsot (boxpalett) felvittünk az emeleten lévő karbantartói raktárba, mivel már nincs szükség rájuk, és amint befejeztük jött az utasítás, hogy cipeljük vissza őket, mert csak kell.

Lehet, hogy a nyitás meg a sok vevő miatt, de olyan káosz volt a raktárban, hogy semmit nem lehetett megtalálni. Ha jött egy vevő és olyasmit kért, ami éppen nem volt a polcon, akkor kénytelen voltál azt mondani neki, hogy elfogyott, mivel ha te bemész a raktárba és több mint félóráig keresel egyetlen terméket a vevő mérgesen otthagy, a te munkádat meg nem végzi el senki időközben. Valószínű, hogy ezzel a trükkel tisztában voltak sokan, mert minden alkalommal, amikor azt mondtuk, hogy az az utolsó, ami a polcon van, vagy hogy már elfogyott akkor visszakérdeztek, hogy a raktárban sincs? Volt egy elég tehetősnek kinéző roma férfi, aki semmiképp nem akarta elfogadni, hogy nincs már abból a cipőből 38-as méret és kötelezett arra, hogy menjek be a raktárba és nézzem meg. Pedig ott előtte mutattam meg neki a számítógépen, hogy 0 van raktáron! Nem értette meg, hát én szépen bementem a raktárba, játszottam a telefonomon egy kis K-Rally-t, aztán háromnegyed óra múlva kijöttem, hogy na ugye megmondtam, hogy nincs. Remélem, nem olvassa a blogom, mert akkor bajban vagyok. :)

Körülbelül így telt a decemberem, szabadnapokkal mindig baj volt, dolgozott a banda karácsonykor, szilveszterkor is, én valahogy pont úgy estem, hogy szabad voltam akkor, de előtte éjszakáztam, ugyanis a bolt éjjel-nappal nyitva tartott akkor. Ki gondolná, hogy van olyan idióta, aki 24.-én hajnali 3kor jön lila gömböket venni.

17.-étől felmondási időn voltam már, mivel úgy akartam, hogy januártól már ne menjek, ugyanis vártuk a németországi kórház email-ját, amit azóta már meg is kaptunk, úgy néz ki, februárban utazunk ismerkedni (remélhetőleg) leendő munkahelyünkkel valamint otthonunkkal. Szurkoljatok.

Nyócóra munka - első rész

Először is szeretnék mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánni így utólag. Elég nagy felelőtlenség volt, hogy nem írtam időben egy bejegyzést, de ez van, még nem szoktam teljességében hozzá, hogy van személyes blogom is. Remélem mindenkinek azért boldog volt az ünnepe, és nem rontottam el jókívánságaim hiányával! :)

Nem akarom megint elmondani, hogy milyen régóta nem írtam már ide, viszont most épp erről fog szólni a bejegyzés, hogy mivel is töltöttem mostanában minden olyan percet, amikor nem aludtam, vagy épp kipihentem az előzőt.

Ott tartottunk itt a blog-on, hogy vége lett az egyetemnek, én meg el voltam vesződve a nagyvilágban, mint fejőstehén a békekonferencián. Sokan hallhattatok már róla, hogy Eszterrel (laikusok kedvéért a barátnőmmel) Németországban szeretnénk orvosként elhelyezkedni, és vártuk, hogy ebből legyen valami. Nem sokat tudtunk segíteni a dolgon, mivel már megvolt a tényező, amin keresztül ez sikerülhet, és minden rajta múlott már, így hát vártuk itthon az emailt, mint éhes nénike a nyugdíjat.

Meglehetősen nehezen és szomorúan teltek a napok. Kollégáim, akik velünk együtt indultak neki a nyugati kalandnak már mind kaptak ajánlatot, már csak mi ketten voltunk hátra. Helyzetünkön, mint utólag kiderült sokat csorbított a tény, hogy mindenképpen egy helyre szerettünk volna kerülni, ami valószínűleg mindenki számára érthető.

Tehát az lett, hogy amíg nem jön valami megváltás nekiállunk valamit dolgozni, már csak azért is, mert irtó nehezen telt az idő otthon, és már a Guitar Hero sorozatot is kezdtem kínomban unni.

Hallottam nyílik az új hipermarket, a Real,- 2. Ez a Real,- cég (úgy tudom) megfelelője a Magyarországon Reál néven futó üzletláncnak. Nagyváradon eddig volt már egy üzletük, de az mindig úgy meg volt tömve, mint nagyanyám dunyhája, úgyhogy muszáj volt valamit tenni, nyitottak egy újat, a város másik végén. Gondoltam épp jó alkalom arra, hogy év végén felvegyenek bizonytalan időre.

Beadtam önéletrajzot, visszahívtak, megbeszéltük a dolgokat. Felvettek „kereskedelmi munkás”-ként, (igen, nagyon alkalmas voltam rá a diplomámmal). Kérdeztem mi a dolgom, mondták, hogy töltöm a polcokat áruval, igazítom a vevőket útba. Kérdezték, hogy melyik szakosztályon szeretném határtalan szorgalmamat a társadalom termékekkel való ellátására fordítani. Mondtam, hogy ott a PC-k, PlayStation-ök, hasonló dolgok között igencsak jól érezném magam, de ők letörték a kedvem mondván, hogy ott már bizony nincs hely. Kérdeztem akkor mi van még? Mondja a csaj, hogy fagyasztott áru (gondoltam, majd ha bundám nő), tejtermékek (ahol szintén nem izzadnék), felvágottak (amit még az én takaros anyukám is minden alkalommal feltúr, szóval lenne mit pakolni), zöldség-gyümölcs (amit naponta ki meg bepakolnak), autó-alkatrészek (hmm, nem rossz) valamint sport-osztály. Mondtam ez utóbbit köszönöm, elviszem, tetszik. Ugyan mennyien vásárolhatnak ott naponta. Ami igazán fogyhat az a sportcipők, sportruházat, azt meg kibírom.

Elintéztem a papírokat, kezdtem következő hétfőn. Úgy volt, hogy egy hétig a régi üzletben leszünk, hogy szokjuk a témát, aztán visznek az újba már 3 héttel nyitás előtt, bepakolni, meg rendet rakni (tökkirály gondoltam). Megyek nagy reménnyel melóba. Ott az ottani gyerek, összehaverkodás, minden. Tetszett a sport-osztály, alig volt ott vevő, gondoltam jó lesz ez, nincs gáz. Kérdezem Öcsit, hogy mi a helyzet a heti tervvel (mivel úgy hallottam, hogy előre megkapjuk, hogy ki mikor szabad, és milyen váltásban dolgozik). Mondja a gyerek, hogy ott van a pulton, a részleg közepén. Mondom milyen pulton, nincs itt semmi pult. Mondja a csávó, hogy nem itt…a játékoknál!!!

Milyen játékoknál, kérdem?

Erre a csávó, hogy hát nem tudtam, hogy a sport osztályhoz tartozik a játékosztály és a karácsonyi szezonáruk is?...

Mondom !Nem!!!… És milyen, van eladás, van nép? Mondja a gyerek, hogy ugyan már, ne vicceljek, ki a franc vásárol játékokat, meg karácsonyi szezonárut november végén meg egész decemberben? Még mosolygott is a csávó, élvezte a helyzetet meglehetősen.

És én még nem értettem, hogy miért örült annyira a személyzetis nő, hogy végre talált embert a sport-osztályra…

A következő részben betekintést kaphattok egy hipermarket belső, mocskos világába, ahol szervezettség zászlaja alatt kaotikusan gyűlnek a betegebbnél betegebb megoldások, ahol az eladás még a vevőnél is szentebb, valamint megismerhettek néhány extrém vevő-sztorit. Nézz vissza a napokban, mert még a java hátra van.

Lite Theft Auto - Bullpeach City

Valamikor, ha jól tudom a múlt héten, ellopták az egyik közeli ismerősöm autóját, akinek nevét, meg ismeretségünk fokát nem említeném meg. Az a helyzet, hogy rég nem beszéltem már vele, és máson keresztül hallottam, de azóta már konfirmálva lett a hír az illető által is. Na, megint belemerültem a fölösleges részletekbe, szóval azt akartam ezzel mondani, hogy így van, ahogy mondom, érted!

Na, egy ilyen régi Dacia-ja van neki, 1300-as vagy 1310-es inkább. Elég hurkás állapotban volt szegény amúgy is. Az történt, hogy jött ki hajnalban, aztán kereste a kocsiját, de nem találta, viszont, bár ezt őt egyáltalán nem nyugtatta meg, megtalálta a hűlt helyét.

Mivel elég korán volt még (szerencsére munkába kellett menjen) jelentette azonnal a rendőrségnek, azok meg figyeltek, rendeltetésszerűen, és észrevették, hogy az egyik közeli faluból (melyet nevezzünk Bivalybarackosnak, példának okáért) barátunk lakhelye felé (melyet most nevezhetünk Oláhteleknek) vezető úton jön messziről a verda, de csak úgy tömve van kiscsávókkal.

Kiscsávók meglátják hogy ott állnak a mézgagézák az út közepén, meghajtják a járgányt és behajtanak vele a Oláhtelek határában lévő szántóföldre, hogy ők ott aztán átvágnak a mezőn, mint részeg kamionos a birkanyájon, és a másik úton lerázzák a pumuklikat. Na de nem számoltak a Dacia legalapvetőbb tulajdonságával, miszerint akkor maradsz vele a legnagyobb szarban, amikor a legjobban van szükséged arra, hogy menjen. Ez egy, egyelőre tudományosan még bizonyítatlan, de szinte minden tulajdonos által ismert és szomorúan elfogadott tény.

Na a gyerekek behajtottak vele a mezőre, aztán állítólag neki is mentek valami kőnek, vagy valami farönknek vagy valami, a lényeg, hogy összetörték szegény járgányt, de mire a rendőrök odaértek, megléptek, mint Tankcsapdás postás a nyugdíjjal.

Állítólag van már gyanúsított, folyik a nyomozás, hatalmas irammal. Mint kiderült, ez nem egyedüli eset, ugyanis úgy tűnik van egy csoport fiatal Oláhteleken, akik esténként azzal tartják magukat izgalomban, hogy régi Dacia-kat kötnek el, elmennek vele Bivalybarackosra a diszkóba, ott rázzák magukat az éppen aktuális slágerekre (@%#&!!!), meg azok feldolgozásaira (komolyan, annyi már manapság a feldolgozás, mint egy húsüzemben), aztán mikor jól kilihegték magukat hazajönnek a járgánnyal, vagyis addig jönnek vele, amíg jól esik, majd sorsára hagyják szegény megerőszakolt járművet.

Sajnos a Dacia-kkal nincs túl nehéz dolguk, mivel, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ha van három különböző Dacia kulcsod, akkor te már kigyűjtötted mindet, és ha nincs komolyabb intézkedés ez ellen, már viheted is bármelyiket, feltéve, hogy egy komplett idióta vagy, lelkiismeret nélkül, akibe annyi erkölcs nem szorult, mint elefántszarba ecetsav (bár meg kell jegyeznem, hogy nem biztos, hogy nincs benne, ha megkóstolod és savanyú írj kérlek egy e-mailt).

De nem erről van szó, hanem hogy érted-e, hogy mekkora állatok léteznek kicsiny Földünkön.?Há’ má’ milyen ez, hogy kell egy verda csak addig amíg bemegyünk, beiszunk, befáradunk, behajtunk vele valamibe, nem számít, jövő héten lesz másik.

Erősen kételkedek a hivatalos közegek kompetenciájában, de őszintén remélem, hogy elkapják ezeket a kis férgeket, és megkapják a méltó büntetésüket, értek ezalatt mindent, amit a Mortal Kombat-ban csak 6 mozdulat fölötti kombóval lehet előhozni.

Végezetül pedig annyit jegyeznék meg, hogy „Nagy az Isten állatkertje, és alacsony a kerítés”, viszont a legnagyobb probléma még mindig az, hogy unalmukban sajnos nem a saját farkukat harapdálják!

Milyen Csilla?

Igértem, hogy mostanában többet fogok írni, így államvizsga után, de a nagy semmittevésben szinte semmi nem történt velem, mondjuk lecsúsztam egy munkáról, de erről nem szivesen írok, mert mélyen érint az ügy. Viszont a mai napról mindenképpen írnék pár jó sort.

Először is elnézést kérek azoktól az olvasóktól, akik a "Celeb vagyok, de hódítani akarok" (vagy mi a rák) műsorról vártak egy jól kiveséző leírást, engedjétek meg nekem, hogy azon kevés blogok egyikét mondhassam magaménak, amely semmilyen értelemben nem foglalkozik ezzel a rakás szarral.

Na az a nagy helyzet, hogy 2 napja segítgetek nagybátyámnak, ő a Coca-Cola egyik képviselő-üzletkötő-mindenes-nagyember-beszállító ember meg ilyesmi, aztán jön most nekik valami felülvizsgálati megbízással felajzott ellenőr és megnézi, hogy minden rendben van-e az üzletekkel ahová ő beszállít, ígyhát rendbe kell tenni az összes kóláshűtőt meg polcokat, meg mindent. El sem tudjátok képzelni, hogy mekkora aberrált tervrajzokat nyomtatnak ezek arra, hogy melyik termék hol is kell elhelyezkedjen a különböző standardú hűtőkben. Na ezt csinálgatjuk most pár napja és pár napig még. Az övé Nagyszalonta és a környező falvak. Ma egész nap szinte rendeléseket vettünk fel meg pénzt hajtottunk be, tök állat. Van ilyen túlszervezett PDA cucc, amin 3G-WiFI-Bluetooth-Infra-USB-miniUSB meg mindenféle kapcsolódási lehetőség van, egyetlen hátránya az, hogy Windows Mobile fut rajta, így az egész cucc annyit ér, mintha a rendelést egy buszjegyre írnád, amit aztán belejtesz a wc-be, rávégzed a dolgod és még le is húzod.

Na nem ez a lényeg. Lehúzunk ma Nagyszalontától délkeletre, több apró falu van ott, megyünk megyei úton 130-cal, nagybátyám még a "Különösen veszélyes kanyar" táblákat is anyázza, nemhogy azokat a szerencsétleneket akik szembe mernek jönni, amikor ő éppen előzni akarna. Megérkezünk Árpádra, ez egy kis apró, régi magyar falu, régi kis házakkal. Beérünk a központba, megállunk a művelődési centrum előtt, bemegyünk az említett kocsmába.

Az egész helyiség körülbelül 60 négyzetméteres, hihetetlenül tágas, ahogy belépsz látsz 3-4 asztalt, valami őrületesen ősi székekkel, szemben veled a pult. Odakolbászolunk nagybátyámmal, kédezi, hogy rendelés lesz-e? Odanéz a pultoscsávó, NA BAZIBEZMEG! Olyan hihetetlenül látványosan surmó embert én még életemben nem láttam, az már biztos. A csávó olyan 30 körül lehetett, rövíd, katonás frizura, apró, icike-picike szembogarak, amikkel úgy néz az emberre, hogy lerí róla, hogy fogalma sincs, hogy hogy kell viszonyulni bármilyen szituációhoz, egyszerűen rettegett a tekintete, mint aki azonnal belehal ha felelősséget kell vállaljon. A felső fogsora meg olyan volt, hogy egyetlen darab nem volt amelyik jól állt volna, de még csak a mellette lévőhöz viszonyítva sem. Egyszerűen mindegyik fog más szögben állt ki az ínyből, elképzelhetetlen, látni kell!

Mondja a gyerek, hogy nincs rendelés, kérdezi nagybátyám, hogy akkor legalább fizet-e valamit a multkoriért. A csávó ránéz, nagy zavartan bevallja, hogy azt sem nagyon fog. Aztán nyúl a mobilért, ami ott feküdt a pulton. Felveszi és beszélget.

Közben észreveszem, hogy mögötte a polcok akkorák, hogy 3-4 láda sört simán fel lehetne pakolni rájuk, de csak 2 vodka van ott, meg egy A5-ös méretű árcímke, meg arrébb egy másik polcon (nem fogod elhinni) egy 45 fokos szögben felállított kartonpapír és szép sorban ki vannak állítva a...a.... a.... A GYUFÁK, BAZÉ! Esküszöm, ember, a gyufák, sorban fel vannak pakolva!!!

Amin viszont tényleg csodálkoztam az a terem végében heverő Rad Mobile játéktermi gép!

Esküszöm kipróbáltam volna azonnal, ha üzembe lett volna helyezve, de úgy tűnt, hogy jópár éve nem volt az áramközelben. Mellette biliárdasztal, aztán arrébb a falaknál egy digitális zenedoboz (!!!) meg két pókergép. Természetesen a pókergépek működtek, már hogy a fenébe ne! Aztán amire még felfigyeltem, és elmerengtem, hogy ez eddig hogy nem ragadta meg a figyelmemet az az volt, hogy a terem közepe fel volt locsolva. A padló úgy láttam sima beton volt, amit csak leöntöttek hetykén, azt' jóvan, és az, hogy fel volt locsolva 2 dolgot jelentett. Az első amire gondoltam, hogy délután fél 3 lévén már valaki odarókázott, aztán átfutott az agyamon, hogy valószínűleg ez itt a légkondi!!!
Én már itt csodálkoztam, hogy egyáltalán ezek rendelnek Coca-Cola termékeket. Aztán hirtelen figyelmes lettem a csávó szavaira:
- Imre bácsi?...Igen...Itt van...Igen...Felnéz a gyerek, ránéz a nagy ivó tömegre, amit 3 ember, megy egy annak látszó tárgy alkotott. Ordít a gyerek neki, hogy "IMRE BÁCSI!". A lény csak bámulja a kis poharat ami az asztalon hever előtte. Megint ordít a csávó, de akkor már a másik kettő is mondja neki, hogy "IMRE BÁCSI!". Felnéz hirtelen az öreg, mint aki akkor ébredt meg.
Ránéz a pultosra, az meg odaszól, hogy:
- Csilla ott van maga előtt!!!
Odanézek, én csak a felest láttam az asztalon, de rögtön következtettem. Imre bácsi viszont összehúzta a szemöldökét:
- Hun?
Pultos gyerek:
- Há' otthun!
Az öreg felhúzza a szemöldökét, mint aki "hogy ez eddig nem jutott eszembe". Aztán visszaereszti megint az összeráncolt homlok mimikát:
- Mék' Csilla?
A pultos gyerek itt feladta és már fordult megint a mobil felé, hogy megkérdezze, de az öreg félbeszakította:
- Haggyad! Monnyad megyek!
Felállt aztán elment. Nagybátyám szólt a csávónak, hogy jövő héten jön a lettáért, aztán mentünk mi is.
Kifelé menet megpillantottam egy flippergépet, akkor látom, hogy "Lethal Weapon" témájú! Ember, ezeknek még van Halálos fegyver flippergépük!!! Annyira sajnálom, hogy nem volt annyi lélekjelenlét bennem, hogy lefényképezzem, mondjuk megzavart egy kicsit az, hogy fél oldalával a fal felé volt fordítva, ígyhát csak a jobb oldali gombot lehetett nyomni rajta.
Gondolom Imre bácsinak meg Csillának az is elég!


Na nincs még vége. Mentünk tovább. Egyik helyen, név szerint Oláh-Gyepesen álltunk egy kicsit a helyi "bár" előtt, mert délután négykor még nem volt ott senki, pedig már 3-kor ki kellett volna nyisson. Jön az öreg a kulccsal egyik kezében, másik kezében meg egy nagy csokor mezei virággal, ami egy margarinos-dobozba volt állítva. Kinyitja az ajtót, bemegyünk, lerakja a virágot a biliárdasztal közepére (!!!), aztán én megpillantottam ezt: (Elnézést kérek a képekért, K310i, ez van)

Igen! Egy Time Crisis játéktermi gép!!! A semmi közepén, az isten háta mögött, egy eldugott faluban. Természetesen ki volt írva a monitorra, hogy "Defect" aminek a lefordítása románból nem sok nyelvtudást igényel.

Aztán fordulok kettőt és látom ezt:

Ilyen nincs, két ekkora kincs egyetlen szarfészekben!!! Ridge Racer!!! És valószínűleg ez működött is, csak nem volt bedugva! Sajnos már mennünk kellett, különben kipróbáltam volna.

A kis kirándulásomból a következő dolgokat tudom levonni: Ezek a kis falvak valamikor tényleg nagy igényt tarthattak a videójátékokra. Mármint valószínűleg a fiatalság tényleg áldozott pénzt rájuk, nyomták bele az aprót, gyűltek köréje, mint ahogy annak lennie kell. Aztán valószínűleg a cégek, akik ezeket a gépeket forgalmazták lassan eltűntek, mint ahogy a piac is sajnos eltűnt a sok rettentően olcsón beszerezhető, rettentően rossz minőségű, ám mégis "több a semminél" otthoni konzolok megjelenésével. A szórakoztató egységek új gépeket már nem volt honnan vegyenek, a régi gépeket már egyre kevesebben használták, és most meg már senki nem nyúl hozzájuk. Csak meresztette a szemét rám az öreg tulaj, hogy mit fényképezem én azt a sok ócskaságot. Úgy megvenném őket!!! De sajnos biztos azért még megkérné az öreg az árát (főleg hogy látta, hogy kocsányon lóg a két szemem), és sajnos tartanom sem lenne hol, elég nagy helyet foglalnak.

Kár értük. Igazi ritkaságok! Rossz látni, hogy így tönkremennek, senki nem figyel rájuk, alig várják, hogy valaki, aki ismeri a kort amit jelképeznek, belépjen és egy kis figyelmet áldozzon rájuk, fényképezze őket, írjon róluk a blogján, emlékezzen meg róluk, annak lássa őket, amik is ők valójában a por alatt.

Lehet, hogy ma szerezhettek utoljára örömöt valakinek... :(

Na, holnap is megyünk összevissza. Addig járok amíg nem találok egy Tekken 6-ot vagy Street Fighter IV-et! :D

Tétel-áttétel

Mint néhányan már tudjátok, a hónap végén államvizsgázom, 6 év keserves egyetemi év után, remélem végre otthagyhatom a hírhedt nagyváradi állami egyetemet.

Nálunk, az orvosi pálya kezdése úgy néz ki, hogy államvizsga után, jóformán 1 hónapra rá van egy sokkal keményebb megpróbáltatás, a rezidensi vizsga. Ez arról szól, hogy az egész országból összegyűlnek friss diplomások és részt vesznek egy jó nagy versenyvizsgán, aminek a végén helyezés szerint választhatsz a romániai munkahelyekből.

Valamikor az év elején a mi évfolyamunk úgy döntött, hogy beadunk egy kérvényt a vezetőségnek, amiben kérjük őket, hogy az idei államvizsga tételek legyenek azonosak a rezidensi vizsga tételeivel, így mindkét vizsgára ugyanabból készülnénk fel, tiszta sor, ez 50 tételt jelent, nyers oldalakban számolva olyan 900 körül, melyekből egy apró soron belüli információra is rákérdezhetnek a tesztkérdésekkel, tehát a lehető legaprólékosabban be kell rögzíteni a cuccot. Megírtuk a kérvényt, mindannyian aláírtuk, beadtuk, (úgy tudtuk, hogy) el lett fogadva.

Hétfőn, 2 héttel a vizsga előtt, évfolyamfőnökember beszél az aldékánnal vagy ki a halállal, az meg mondja, hogy készülgessünk a 35 tételből. Kérdezi ember, hogy milyen bűn 35 tételből, hát 50 van. Kérdezi aldékán, hogy milyen 50, miről beszél? Mondja csávó, hogy idei rezidensi tételek. Aldékán meghökken, hogy milyen hülyék vagyunk, hát az államvizsga tételek maradtak a régiek, a 35 tétel. Ezek között van 22 ami benne van az idei rezidensi tételek között is (az 50 tételben) és van 13 teljesen új, két héttel a vizsga előtt.

Tegnap felgyűltünk egyetemre megvitatni, hogy mi legyen. Volt aki mindenképpen ragaszkodott az 50 tételhez, mert már háromszor átvette, volt aki azt akarta, hogy legyen 35 tétel, oké, de az ismeretlen tételeket cseréljük ki ismertekre (halott ötlet), és volt aki azt mondta, hogy legyen, jó lesz ez így is, úgyis csak nemrég kezdett hozzá a tanuláshoz, még mindig jobb 35, mint 50 (köztük én is). Nekünk, akik nem készülünk az országban maradni, tehát nem megyünk a rezidensi vizsgára novemberben ugyancsak mindegy. Szóval kezdtem belenyugodni, hogy 35 lesz. Jöttem haza, szedtem elő az új tételeket, szedtem elő tavalyi tesztkérdéseket gyakorolni, fogtam neki.

Ma délután jön a hír, hogy évfolyamfőnökember (azt is úgy megverném egyszer, mint a hályastésztát) elkapta a dékánt, beszélt vele, aztán a dékán mondta, hogy ha már egyszer úgy voltunk megegyezve, akkor maradjanak a rezidensi tételek, az 50, úgyis mindenki már abból készült, ne féljünk, el lesz intézve.

Ne féljünk ... Gyakorlatilag a dékán egyet mond, és a vezetőség összes többi tagja mást. Gyakorlatilag a dékán ígéri, hogy ezekből a tételekből lesznek a kérdések, és a vezetőség többi tagja készíti nekünk elő a kérdéseket. Gyakorlatilag egymásról szinte semmit nem tudnak.

Gyakorlatilag egyénileg most el kell döntsük, hogy ki melyekből szeretne tanulni, mert hivatalosan senki nem jelentette ki, hogy mi lesz végül, és már attól is idegesek, ha keressük őket. Persze, mindenki azt mondaná, hogy bízzunk a dékán szavában, elvégre ő a nagyfőnök, de itt még az is közrejátszik, hogy tavaly is volt szó valami tételek megváltoztatásáról, és mire odaértek vizsgázni a népek, kiderült, hogy nem történt semmi változás.

Körülbelül így működik a nagyváradi állami egyetem majdnem mindegyik szaka, körülbelül így működhet az állam minden hivatalos intézménye.
Ilyenkor azt kívánom, hogy a vezetőséget jellemző fejetlenség bárcsak szó szerinti értelmet kapna!

Végül pedig megmutatom nektek a tananyag jelenlegi halmozódását. Jelzem, hogy még csak kb. 70%-ot nyomtattam ki az egészből (azt hiszem a nyomtatóm már jobban várja az októbert, mint én):

Láncfűrészes ízléskorrekció

Már meg nem mondom, hogy melyik ismerősöm yahoo-status üzenetében kaptam a linket, miszerint egy Iasi megyében élő édesapa láncfűrésszel rontott neki a "manele"-t hallgató fiára, és levágta a kezét.

Aki nem Romániában él nagy esélye van rá, hogy fogalma se legyen, hogy mi ez a manele. Nos, leginkább úgy tudnám elmagyarázni ezt, hogy "aktuális román köznépzene", mármint "lakodalmas" muzsika, tipikusan azoknak az embereknek akik kulturális, értelmiségi és szociális szempontból visszamaradottak. Úgy hiszem minden népnek megvan a maga "manelé"-je, Magyarországon ha jól tudom ezt a műfajt Bunyós Pityu meg Postás Feri (vagy Dani vagy Géza, őszintén, már nem emlékszem) képviseli, és gondolom ott is megvan a saját közönsége. A romániai változatnak főbb témái a nők (lehetőleg minél több, minél kevesebb férfira számolva) a pénz (lehetőleg minél több, minél kevesebb munkával elérve) és az ellenségek (lehetőleg minél több, minél kevesebb hatalommal, ráadásul minél irígyebbek a sok nőre meg a sok pénzre amink van).

Nos, nálunk ezt a manele-t egész sokan hallgatják (amiből következtetni lehet, hogy egész sok fentebb leírt kategóriákba sorolt ember él), értelmesebb, műveltebb, és magára valamit adó román ember is nehezen tűri, magától értetődik, hogy mi magyarok meg aztán úgy utáljuk, mint a szart!

Ennyit a manelé-ről és a hozzá fűződő gyengéd érzelmeimről, jöjjön a műsor.

Szóval, azt írja itt a hír, hogy komoly házibuli volt, a hülyegyerek összehívta a madarattolláról-barátait, nyomatták a Nikoláje Gucát (jeles képviselője szóbanforgó zenei irányzatnak) hétszázával, úgy írja a cikk, hogy tökig tolt hangerővel.

Édesapa nem tűrte (nem lehet egy rossz ember), szólt a zsibbadt gyereknek, hogy vegye lejjebb, mert különben ő veszi lejjebb a HP-ját. A gyerek meg bezárta az ajtót, és tovább őrjöngtek!
Fatercsávó felhúzta magát, meg a lácfűrészét és behajtott vele a házba. Fogta aztán átvágta az ajtót. Nem is lenne ezzel semmi gond, de a gyerek meg tartotta a másik oldalról az ajtót, hogy a papa be nem nyomja!

Fater jött, vágott keresztül a fia kezén! Itt is azért érződik a történet kereksége, mert ha a kis huligán lejjebb vette volna a hangerőt, biztos hallotta volna, hogy ott bőgeti a fűrészmotort az édsapja az ajtó mögött.

Azért már a házibulik sem olyanok, mint mikor én voltam kicsi. Emlékszem mikor még Jenki-nél összeültünk egy kis kellemes teadélutánra (kellemes = rockmetálzúzás, tea = sörvodkamegvalami, délután = egész éjjel meg másnap délelőtt), a nagyapja feljött a pincéből (a csávó ott lakott, komolyan beszélek, a pincében lakott a műhelyében a szerszámokkal) és ránkszólt, hogy ne kaparjuk a falat, mert ezt a házat ő építette a két kezével. Peti barátom nyomott a kezébe egy cigarettát, másikba egy párásüvegű jéghideg sört, bácsi elmosolyodott aztán mondta, hogy vigyázzunk mindenre, és visszament (a pincébe, komolyan mondom).

Ezzel el is volt rendezve, nem került elő a jégcsákány meg a láncfűrész! Az is igaz, hogy az ellenségeim sem irigyeltek a sok pénz meg a sok nő végett!