Dél van, ma még nem tanultam semmit, mégis bejegyzést írok, tehát gondolhatjátok, hogy komoly mondanivalóm lehet.Pont egy hét múlva fog hivatalosan megjelenni az új Metallica album, a Death Magnetic, viszont nekem volt szerencsém már tegnap belekóstolni, ma pedig felmosás közben alaposan meghallgatni.
Valahogy nekem soha nem jött be teljességében a Metallica. A balladáikat szerettem, de a gyorsabb, vadabb dalaikat nem igazán tudtam értelmezni, bár szövegviláguk mindenképpen gazdagabb volt, mint a Iron Maiden daloké, viszont zeneileg nem nyújtottak nekem túlságosan egyedülálló élményt.
Ez az érzés felerősödött amint Jason barátunk kiszállt a bandából, belépett az indián és megjelent a St. Anger. Szemtelenül megszabadultak a srácok az akkordváltásoktól és a "balkéznemmozduljobbkézmegsemáll" gitártémákat részesítették előnyben. James-nek még mindig elképesztően jó hangja van, de érezni lehet rajta, hogy ezekkel a dalokkal nincs mit csináljon, nincs hová szabaduljon a gyér akkordvilág határai miatt.
Reméltem, hogy tanultak a múltkoriból (ugyanis nem voltam egyedül az elégedetlenségemmel) és a DM egy jobb kis összeállítás lesz. Amikor a dallistát megnéztem felcsillant a szemem, hogy lesz Unforgiven III. Az első kettő mindigis a kedvenc dalaim között szerepelt, úgyhogy reméltem, hogy egyhamar összebarátkozunk a harmadikkal. Természetesen az volt az első dal amit meghallgattam.
Hát...
Nagy csalódás...
A dal egy zongoratémával kezdődik, mely szívmelengetően visszahozza az első és második dal gerincét alkotó dallamkíséretét, érződik benne, hogy igen, ez most újra Unforgiven, ez most jó lesz. Aztán bejön a gitártéma és marad, és marad és kicsit vált, de aztán megint marad! És akkor én már téptem a hajam! Bejön James, a hangja lenyűgöző, a szöveg illik a másik kettőhöz, mégis új, szép, van mondanivalója, de az énektéma olyan, hogy egyszerűbb mobiltelefonok alapcsengőhangjai közt is keresve találsz csak párját. Egyszerűen lapos, unalmas, monoton, idegesítően semmilyen. Várná az ember, hogy bejöjjön egy grandiózus refrén, mint amilyen az első kettőben volt, hogy a szíved kifordult a helyéről, annyira meghatott, de ez csak megemeli a dallamot és visszaereszti, aztán újból. Esküszöm, Bartók juhászai jobb Unforgiven-t írtak volna, a franc egye meg az egészet már!
Meghallgattam a többi dalt is, piszok nehéz megkülönböztetni őket egymástól, egyszerűen nem tudod hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik, mivel mindegyik ugyanolyan (bár erre rátesz még egy lapáttal az is, hogy iPod Shuffle-ön hallgatom, ami nem írja ki a dalok címeit). Hangulatos dalok, ha épp csinálsz valamit jól elszórakoztat, viszont ha megpróbálsz ráfigyelni akkor elalszol. Kicsit olyan törzsi, ritmusos, hipnózis-előidéző hatásuk van, amit nem a zenéért, hanem az statikus ritmikusság kábulatbaejtő hatásáért hallgat az ember. Olyan, mint valami metál-D'n'B.
Nagy esély van rá, hogy csak az amerikai igényekhez próbálnak a srácok igazodni, egyszerűen a farmer-rokkereknek ilyen kell, egész nap a mezőn, süt a nap, terem a "corn", este jó egy kicsit bekábulni, olcsó viszki meg hazai metál mellett. Elmennek a koncertekre új emberek is, mert ez már majdnem diszkó, haver, olyan, mint a Justin Timberwunder, csak metál, tudod, menő, nem kell odafigyelni, csak nyomod a fejed előre, úgysem maradsz le semmiről, mert a srácok ráteszik egy akkordra a kezüket a koncert elején, aztán csak éppen annyit engedik el, hogy ne csökkenjen az ujbegyeikben a vérkeringés. Ez kell nekünk, mit nekünk dallam, meg Unforgiven I-II, olyat csak a buzi franciák hallgatnak, mi amcsik vagyunk, mi nem érünk rá ilyesmire, meghallgatjuk gyorsan a vadszámot, aztán megyünk is Irakba! A Metallica legalább tudja, hogy mi kell a népnek!
Csak azt nem értem, hogy a Metallica miért gondolja azt, hogy ha nem kurvul el, akkor nem lesz ki hallgassa őket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése